Most olvasom
Vatikáni titkos pénzügyek

Vatikáni titkos pénzügyek

Vatikáni titkos pénzügyek

Egy új pápa megválasztása mindig ráirányítja a figyelmet a Vatikánra. Az évszázados hagyományok – mint a felszálló fehér füst, a piros cipő és a historikus svájci gárda – történetét sokat halljuk. Egyetlen terület van, amit mély hallgatás, titok leng körül, ez pedig nem más, mint a vatikáni pénzügyek.

Pedig ahol pénz és hatalom van, ott lennie kell intikának, cselszövésnek, s nem utolsó sorban kacifántos, banki és tőzsdei történeteknek is. Bankot alapító Vatikánról, tőzsdéző pápáról, részvénytársaságok egész sorát birtokló Szentszékről szóló történetekről fújjuk le most a port.

 

A középkorban az egyház volt a legnagyobb földbirtokos (esetenként a földbirtokok egyharmadát is birtokolta), ezáltal a legnagyobb hűbérúr is. Fő bevételi forrása a saját földtulajdonon való gazdálkodásból, az egyháznak fizetett tizedből, az apostoli széknek fizetendő ajándékokból, és a beneficiumok új urainak kötelezően fizetendő illetékből, monopóliumokból származott. Az egyháznak később sikerült az, ami az alkimistáknak nem: a semmiből aranyat csinálni. A búcsúcédulák (pénzen vásárolt bűnbocsánat) árusításából, az eretnekek és boszorkányok üldözéséből, a keresztes háborúkból, az ereklyékből és zarándoklatokból szintén tetemes bevétel keletkezett. A befolyó pénzt őrizni, szállítani és beváltani is kellett, amire a templomos lovagok kaptak megbízást. A reneszánsz idején a pápaság és a bankárok kapcsolata (és persze az uzsorásokkal való kapcsolat is) megerősödött. A pápaságnak ugyanis gyakran haladták meg bevételei a kiadásait.

 

Az első forradalmi újítás az volt, amikor a pápa saját jövedelmét is eladta, sajátos részvénytársaságot („montéket”) szervezett, amelyek rendelkeztek a különféle beneficiumok jövedelmével. A társaság 10%-os jövedelmet biztosított a részvénytulajdonosoknak. VII. Kelemen 1526-ban 200 000 seudo tőkével megalapította a Hit Társaságot, monopóliumok hasznosítására – társaság alakul később a lisztőrlés, a sóforgalom és a timsó monopóliumára). V. Pál 1605-ben már egyenesen bankot alapít, mely a hangzatos Szentlélek Bank nevet kapja (Banco di scuto spirito), tudván, hogy a jó üzleteléshez kell egy bank is. Gazdasági szempontból természetesen voltak rosszabb időszakok is a pápaság történetében, elég csak V. Mártonra gondolnunk, aki megválasztása után a pápai tiarát egyből kénytelen volt elzálogosítani. A tizenhatodik századra a pápai jövedelem kétharmada ment az uzsorásoknak és a pápai vállalatok részvénytulajdonosainak járó kamatra. A reformáció és a francia forradalom is apasztotta a pápai kamara bevételeit, de a francia revolúció egyenesen egy apokaliptikus csapással ért fel. Az egyházat és az államot szétválasztották, vagyonát elkobozták. Zűrzavaros évek voltak ezek, de a gazdasági hanyatlásról a papság is tehetett – elég csak arra gondolni, hogy a gazdasági tárgyú könyveket az egyházi cenzúra istentelennek és veszélyesnek nyilvánította, majd betiltotta azokat. A pápai terület volt a legelmaradottabb. XVI. Gergely például a haladás és újítás megtestesítőjét, a vasutat egyenesen az ördög művének nyilvánította, de nem restelkedett a Rothschildoktól kölcsönkérni.

 

 

A XIX. században felgyorsultak az események. A Vatikán 1830-ban megalapítja a Banco di Scontét, 1834-ben az ingatlan spekulációval foglalkozó Banco Romanát, és korszerűsíti a Szentlélek Bankot. 1854-ben vatikáni részvénytársaság alakul a római vízközművek üzemeltetésére. Ezek az első, de határozott lépések a kapitalizmus felé, aminek nélkülözhetetlen manifesztuma a részvénytársaság, a tőzsde. (Magyarországon ekkor még mindig majd egy évtizedre van szükség, hogy kinyisson a tőzsde…)

 

Az évszázad végére XIII. Leó (1878–1903) pápa már korának gyermeke. Beteges vonzódást érzett a tőzsdei játék és a részvények iránt, s megválasztását követően első dolgai egyike volt, hogy magánkápolnájába egy hatalmas páncélszekrényt helyeztessen, amibe aztán szépen kerültek osztrák, bajor, francia, belga értékpapírok. A tőzsdei árak tekintetében mindig kitűnően tájékozott volt. Regnálása alatt a Banco di Romana is tőzsdei spekulációkba fogott, a 90-es évekre gombamód szaporodtak a vatikáni hitelbankok, a spekuláns és uzsora szervezetek. A század végére a vatikáni tőke ellenőrizte Rómában a vízszolgáltatást, a világítást, a közlekedést, a malom- és építőipart. (Mikszáth Kálmán híres regényének utolsó mondatának értelme is érdekesen cseng tőzsdei, banki, befektetési szempontból: „csak a békák brekegik néha a közeli mocsarakban: Urrak a papok! Urrak a papok!”)

 

Ám pénz- és tőzsdei ügyletekben még a pápa sem lehet csalhatatlan. A 80-as évekbeli római ingatlanválság a Banca di Romanát is majdnem csődbe vitte; 1893-ban a bank és a kormány tagjainak közös hamis obligációs – kötelezvény, kötvény – botránya robbant ki. (Az eltévedt bankároknak a Jóisten minden bizonnyal megbocsájtott…) Mindezek ellenére a pápa 15 millió frankot hagyott hátra örökösének, X. Piusnak (1903–1914). Pius atyától sem állt messze a bank és a tőzsdék káprázatos világa, hiszen 26 évesen lett csak pap, addig ügyvédként kereste a kenyerét, s pápává választása előtt már egy velencei tőkéscsoporttal megalakította a Szent Márk bankot.

 

Időközben a Banco di Roma a tripoliszi háborút követően az olasz bankok második legtőkeerősebbje lett, ám a pápa fájdalommal konstatálhatta azt is, hogy a Vatikán által birtokolt orosz értékpapírok a forradalom következtében elértéktelenedtek. Az Osztrák–Magyar Monarchia az egyházi állam második bevételi forrása volt, s ezzel párhuzamosan tőkéjének jelentős része osztrák értékpapírokban volt, amely szintén semmivé vált.

 

XI. Pius a 20-as évek elején amerikai barátaihoz fordult segítségért, hogy a megint csőd közelbe került Banco di Romana helyzetét megszilárdítsa. A péterfillérekből csordogáló adományok a folyó kiadásokat természetesen fedezték, a tengerentúlról jött kölcsön megint mehetett a spekuláció harcmezejére. 1928-ban a vatikáni pénzügyigazgatást Pius reformálta meg. A húszas, harmincas években a bevételek többszörösen meghaladták a kiadásokat, amiben döntő szerepet kapott a lateráni szerződés megkötése. A Mussolinival kötött konkordátum következtében a Vatikán mintegy 90 millió dollárt kapott a Ducetől. A konkordátum aláírása, február 11-e állami ünnepnap a Vatikánban. Szép emlékű Benedek pápánk nem véletlenül választotta ezt a napot lemondásának bejelentésére is.

 

 

A Mussolini-milliók jókor jöttek, mert a New York-i tőzsde­krach bizonyosan a Vatikán portfólióján is mély sebeket ejtett. Az újjászervezett Vatikán egyéb befektetések mellett például francia és magyar vasúti részvényeket is vett, hogy egy kis hazai kapcsolódást említsünk. A második világégés előtti részvénybefektetéseket inkább az jellemezte, hogy döntő befolyásra és irányításra még nem hajtott a Vatikán. A háborút követően ez azonban gyökeresen megváltozott: a részvénytársaságok döntő tulajdoni hányadára is törekedett már a Vatikán, illetve a mai portfólió menedzserek is elismerően biccentenek, hogy milyen széleskörű befektetései voltak a mai miniállamnak.

See Also

 

A háború előtti egyik legfontosabb történés az volt, hogy a Vallásügyi Hivatalból bank lett. A hivatalos nevén Istituto per le Opere di Religione, röviden IOR a Vatikán bankja – tükörfordítása: Vallási Művek Intézete. A bankot XII. Piusz alapította 1942-ben, vezetésével Bernardino Nogarát bízta meg. Nogara és a Vatikán kapcsolata is az üzérkedéshez köthető: a bankár Törökországban volt bankigazgató, amikor még az előző pápa megbízásából a Vatikán számlájára kedvező spekulációt folytatott törökországi kölcsönökkel. Valószínűleg már akkor is jól végezte a munkáját. Első feladatának egyike az volt, hogy a Vatikán aranytartalékát teremtse meg az USA-ban. Ez olyan jól sikerült, hogy 1952-re 11 md $ készlettel rendelkezett a Vatikán, egyedül az Egyesült Államoknak volt ennél több – a Vatikán készlete meghaladta az olasz, francia, angol együttes készletet.

 

A háború után potom áron vásárolta fel a Vatikán a részvényeket. Ezeket inkább tekintsük hosszú távú befektetéseknek, mint rövid futamidejű spekulációnak, már csak azért is, mert Dante óta tudjuk, hogy a nyerészkedők a pokol rondabugyrának ötödik bugyrában főnek szurokkal teli üstben, miközben az ördögök szurkálják őket vasvillával. A Vatikán részesedése és a tulajdonában álló részvénytársaságok szektorális szinten: vegyipar, vasút, vízmű, villamos ipar, ingatlan, bankok, telefon, kohóművek, csőgyár, hajózási társaság, cellulóz gyár, műselyemgyártás.

 

Nem gondolnánk, hogy napjainkban ez másképp működik, bevételei, befektetései bizonyára vannak szép számmal. Az, hogy szándékosan leplezi pénzügyeit, rendszerint titkos megbízottak útján, esetleg offshore cégeken keresztül, nem új keletű. Befektetnie, spekulálnia bizony a Vatikánnak is kell, amit a kánonjogi kódex is szentesít, mikor az 1495-ös paragrafus kimondja, hogy a katolikus egyháznak és a szentszéknek belátása szerint és a polgári hatóságoktól függetlenül joga van céljai elérése érdekében földi javak megszerzésére, tartására és a velük való rendelkezésre.

 

A Vatikán háború utáni bank- és pénzügyletei legalább annyira érdekfeszítők, mint a megelőző évszázadoké: Isten bankárát egy londoni híd alatt találják felakasztva, titkos társaságok bukkannak fel a szentszék körül, adóparadicsomokba került milliók, pénzmosás, és az olasz maffia polipkarjai is körbeölelik a csak méretében törpe államot. De ez már egy másik történet. Az, aki nem részesült a hit ajándékában, annak talán érdekes. Az elsőáldozó, kilencéves, talpig fehérbe öltözött tündéri kislánynak, aki imára kulcsolja a kezét egy májusi vasárnap, annak egészen más a fontos.

 

Írta: Tóth-Szoták Attila

© 2020 Gentlemen's Choice. Minden jog fenntartva.

Vissza a tetejére