Most olvasom
A valódi teljesítményt nem lehet tárgyakkal pótolni – interjú Németh Csaba UTMB terepfutóval

A valódi teljesítményt nem lehet tárgyakkal pótolni – interjú Németh Csaba UTMB terepfutóval

A valódi teljesítményt nem lehet tárgyakkal pótolni –
interjú Németh Csaba UTMB terepfutóval

Harminckilenc éve sportol versenyszerűen. Kezdetben az atlétika mezei futószámaiban, majd tájékozódási futásban, duatlonban, triatlonban, hegyikerékpározásban és sportmászásban ért el kimagasló bajnoki sikereket. Az utóbbi húsz évben elsősorban terepfutásban jeleskedik. Ebben az időszakban több száz maratoni és ultratávot teljesített. Hatszor végzett az első nyolc között a Columbia márka által támogatott UTMB-n (100 mérföldes ultramaraton Franciaországon, Olaszországon és Svájcon át, ahol a verseny a hagyományos, tradicionális hosszú távú futásra van kialakítva). A futóversenyek Tour de France-ának is nevezett megmérettetésen kezdetekben 140-150 km körül volt a táv hossza, mára már a 170 km-t is meghaladta. Győzött már ultratávon Skóciában, Ausztriában, Olaszországban, Lengyelországban és a 350 km-es Swiss Jura Maratonon Svájcban is. Futott a híres Spartathlonon, India sós sivatagaiban, elsőként az Országos Kéktúra teljes szakaszán, de a Skyrunning Európa Bajnokság leghosszabb számában is dobogós volt. Ötször indult az Ironman bajnokságon, sokoldalúsága mára az ultraterepfutásban teljesedik ki. 2013-tól az Országos Kéktúra „arca”.

Szinte minden második ember szeret futni, kocogni. Téged mi motivált kezdetben, hogy mára a futást szinte egy életformáddá váljon?

Azt hiszem mindent az általános iskolai testnevelő tanáromnak köszönhetek, aki nem büntetésnek használta a futást, hanem a mozgást, mint örömforrást tanította a gyerekeknek és mindegyikünkkel megszeretette a mozgást. Azóta érlelődött ez bennem, és az az érdekes, hogy azok a srácok és lányok, akikkel egy osztályba, iskolába jártunk, mind a mai napig sportolnak. Igaz, hogy az életemben meghatározó szerepe van a futásnak, de nem ebből élek, inkább úgy fogalmaznék, másodállásként ezzel „haknizok” (nevet). Ha pénzért futottam az leginkább azért volt, mert szükségünk volt anyagi fedezetre a gyerekek iskolakezdésnél, vagy mert tönkrement a hűtő. Mivel máshoz nem értek igazán, a futáshoz viszont annál jobban, így magától értetődő volt, hogy abból szerzem meg a hiányzó pénzt. Innen indult az egész, és fokozatosan haladtam előre.  Az elején én sem voltam tehetséges, és igazából most sem tartom annak magam. Inkább vagyok szorgalmas, mint a tehetséges. A szorgalom szerintem sokkal jobban kiaknázható lehetőség.  Aki tehetséges és szorgalmas is egyben, abból lesz olimpiai vagy világbajnok. Én a szorgalmam miatt jutottam el egy nagyon jó szintre, de igazi bajnok sosem leszek.

 

Hogyan definiálnád ebben az esetben a tehetség fogalmát?

Főleg testi adottságok- megfelelő lábhossz, tökéletesen működő vérkeringés és így tovább-, de hozzátenném, hogyha ez nem párosul szorgalommal, akkor a mai világban már nem lehet a csúcsra jutni. Pár százados javulásért szinte ölni tudnának. Ennek tükrében a szorgalom sem csak az edzéseket jelenti már, hanem az elhivatottságot és azt, amikor valaki hajlamos belátni, hogy mennyivel többet kell tennie ahhoz, hogy elérjen egy adott eredményt. A felkészülés, a fizikai és lelki folyamatok adják az egész különlegességét, mely után a végcél- egy verseny teljesítése vagy egy eredmény elérése-, szinte magától értetődő.

 

Hogy jutottál el a futás csúcsára, az UTMB-re?

 

Először atlétikával kezdtem, aztán jött a tájfutás, majd hegymászós időszak, folyamatosan kerestem az utam a sport világában. Ezalatt a  természethez nagyon közel kerültem, megérintett a „kikapcsoló” hatása, ami – ha jól figyelünk a rezgéseire- pótolja a hiányzó részt  a lelki egyensúlyunkból.  Hiszek abban, hogy erre mindenkinek szüksége van, mivel a világban is tapasztalható értékrenddel ellentétben, a természeté minden mástól valósabb: ott a vihar, az eső, kevés letisztultabb dolog van az életben. A hétköznapokban mindenki szerepet játszik, próbál megfelelni az elvárásoknak, ezzel szemben a természetben mindenki önmaga tud lenni. A hegymászás után jött a terep triatlon, a duatlon majd a terepfutás, de abból is a hosszabb táv. 15 évesen már versenyszerűen futottam és 18 évesen indultam az első maratonon. Ezután szinte megszállott lettem, és az volt a legfontosabb, hogy minél több versenyen induljak. Annyira odavoltam a maratonért, hogy a futócipőmmel aludtam (nevet). Később rájöttem, hogy nincs értelme állandóan a versenyeket számolni, mert nem a számok mondják, meg, hogy milyen a teljesítményem. Csak az számít, hogy önmagamhoz képest mit tettem érte, hogy idáig eljussak. Ezután jött az Ironman, mert minden korszaknak megvan a maga trendi sportja, így én sem akartam lemaradni. Ma már senkit nem érdekel, ha megnyersz egy Ironmant, legalább tízszer kell nyerned ahhoz, hogy felnézzenek rád. Ötször álltam rajthoz a versenyen, a legjobb helyezésem egy második hely volt. Közben egyre inkább a hosszútávfutás és a terepfutás felé fordultam, miután rájöttem, hogy terepen könnyebben futok, mint aszfalton.  Végül 2004-ben sikerült kijutnom a ma már a világ legrangosabb terepfutó versenyének számító UTMB-re, ahol rögtön ötödikként értem célba. Az anyagi kereteim miatt csak minden második évben sikerült ott lennem ezen a rangos eseményen, mégis másodikként értem célba 2006-ban. Összesen hatszor végeztem az első nyolc között. Érdekes volt közben azt is megfigyelni, hogy miként változott ez a verseny az évek alatt. Amikor 2004-ben, a második UTMB-n indultam, a célba érkezés után egy kis vizet kaptunk műanyagpohárban, nézők pedig alig voltak. 2012-ben már egy komoly apparátus várt minket több száz újságíróval és tízezer nézővel. Bevezették a doppingvizsgálatot is. Hatalmas presztízsű lett ez a verseny, annak ellenére, hogy csak egy kolompot nyerünk a végén (nevet). Mégis, ha itt elindulsz, akkor megmutatod a világnak, hol a helyed a terepfutásban.

 

Minden probléma nélkül lefutsz 200-300 km egy huzamban, ami rendkívül embert próbáló teljesítmény. Milyen speciális edzéssel, étrenddel készülsz rá?

 

Tudom, hogy közhelyes, de ha bármit elakarunk érni, azért küzdeni kell. Sosem volt olyan kifogásom, hogy nincs időm edzeni, mert mindig fel lehet kelni egy órával korábban. Sokszor már reggel ötkor már végeztem az edzéssel. Mind a mai napig hiszek az elvégzett munka eredményében és értékében. Az a rendszer, ami a mai világban tapasztalható – hogy csak beszélünk arról, hogy így-vagy úgy lesz, és a valódi teljesítményt tárgyakkal próbálják pótolni-, nem igazán jó irány. Ugyanez igaz a futásra is: sokan rövid idő alatt akarnak szinte mindent elérni. Ennek a vége általában az egymást követő sérülések és a kiábrándulás. Többre tartom azt aki, hosszú sportkarriert fut be, mint aki öt évig a csúcson van, aztán eltűnik.  

Nincs speciális étrendem, nem szedek vitamint, két szelet csokival lefutok 200 kilométert. Tudom, hogy ez furcsán hangzik a mai világban (nevet) de én magamban hiszek, nem a táplálék kiegészítőkben vagy a vitaminokban. Ugyanezt gondolom a fájdalomról is. Nyílván egyszerűbb bekapni egy pirulát, de nálam eddig minden fejben dőlt el, és ez mindig bevált. Ha problémázom azon, hogy itt fáj, ott fáj, az csak energiát vesz el a teljesítményemtől. A legfontosabb az elfogadás, akkor tudok tovább menni. 

 

Mit tanácsolsz azoknak, akik a teljesítményüket szeretnék növelni?

 

Én szeretek átesni a ló túl oldalára és minidig többet akarok, azt hiszem ez már túlzott szenvedély (nevet). Ennek ellenére nem tanácsolom senkinek, hogy nagyon hosszú távokba vágjon bele. Mindig csak annyit fussanak a természetben ami jólesik, és a kilométerek jönnek majd maguktól.  

© 2020 Gentlemen's Choice. Minden jog fenntartva.

Vissza a tetejére