Most olvasom
Egy régi villa új élete

Egy régi villa új élete

Egy régi villa új élete

Beszélgetés Bognár Botonddal, a Villa Budapest tulajdonosával

Gentlemen’s CHOICE: Nem sűrűn találkozni a mai, profitorientált világban egy, a mögöttes értékeket ennyire megszállottan védelmező fiatal üzletemberrel, mint amilyen Te vagy. Miért éppen ez az ingatlan és ez a sok küzdelem? Egyszerűbb lett volna, ha máshol nézel ki egy üres telket, és felhúzol rá egy modern épületet.
Bognár Botond:
 Úgy gondolom, hogy minden ember, aki alkotásra, teremtésre adja a fejét, a kihívást keresi, amely minél nagyobb, annál csábítóbb is. Adott volt a várban ez a török időktől fogva mindig is beépített terület, amely a századfordulón híres volt a falai között zajló kulturális életéről. Én is ilyen szerepet szeretnék majd szánni neki a jövőben, így pedig nem való a külvárosba, ennek éppen itt van a helye.

 

G.C.: Sokszor sétáltam már el itt mellette, mindig is furdalt a kíváncsiság, vajon milyen lehet belül. Bevallom, selyemtapétás szobákat és aranyozott kristálycsillárokat vizionáltam, semmiképpen sem nyersbeton falakat.
B.B.:
 Első ránézésre valóban megtévesztő lehet, hiszen az épület egyszerre régi és új is, mindez fordulatos történettel fűszerezve. Mindig is egy kiemelt pont volt, ahol most állunk. A várhegy ugyanis két dombból áll össze, amelyek metszéspontjában áll a villa. A középkorban itt ment a vízhordó út, ezért is nevezik az alattunk lévő részt Vízivárosnak. Amikor aztán a törökök elfoglalták a várat, épp e stratégiai szerepe miatt vágták el az utat, majd ráépítettek egy bástyát, innentől kezdve pedig katonai támaszpontként funkcionált. Ez olyan jól sikerült, hogy a Habsburgok is megtartották. Szemet vetett rá gróf Lónyai Menyhért miniszterelnök is – amiért rengeteg támadást kapott a korabeli ellenzéktől és sajtótótól –, az ideszánt családi villájának tervezési lehetőségét pedig Ybl Miklós nyerte el a Közmunkák Tanácsától. 1921-ben a Hatvany család vásárolta meg az épületet, akik pezsgő szalonéletet alakítottak ki a falai között. Ideköltöztették a híres Hatvany-gyűjteményt, amely olyan alkotók műveiből állt, mint Monet, Manet, Cézanne vagy Picasso, de arra is volt példa, hogy Bartók Béla zongorázott itt Thomas Mann-nak. A második világháború vége felé az SS egyik kapitánysága költözött be, majd a vár bombázása során a Szövetségesek rombolták porig. A törmeléket csak a hetvenes években takarították el, amelynek helyére játszótér épült. A rendszerváltás után a cégem vásárolta meg az üres telket a Hatvany-család örököseitől, azzal a céllal, hogy újratervezzük és helyreállítsuk az épületet.

G.C.: Te, mint az épület történetének következő szereplője, mit vizionáltál számára?
B.B.:
 Alapvetően profitabilitási szempontból ez egy klasszikus ingatlanos beruházásként indult, akkor úgy gondoltam, hogy nagykövetség vagy rezidencia lenne számára a tökéletes funkció. Azonban nagyszerű lokációja miatt végül azt tartottam a legjobbnak, ha minél több ember minél értékesebb időt tölthet el itt, amelynek egy rendezvény, művészeti és gasztronómiai központ tudja a legmegfelelőbb keretet adni. Egy helyszín, ahová az emberek elhozzák a szabadidejüket, amiért cserébe mi a legmagasabb minőségű szolgáltatást nyújtjuk nekik. És ez nem feltétlen azt jelenti, hogy a legdrágábbat is! A villát ez alapján terveztük át a szükséges engedélyekkel. A háznak négy építésze van: az első maga Ybl Miklós; a második Kerényi József, Kecskemét egykori főépítésze, aki az egész helyszínt rehabilitálta, és felépítette az épületet; Bordás Péter nevéhez az engedélyezési és kiviteli dokumentációk összefogása mellett a nyíló falak fűződnek, Tadao Ando pedig a belső tereket tervezte.

 

G.C.: Felteszem, Ybl Miklós nem vasbetonból építkezett. Mi az, amit Ti tesztek hozzá, akár a beltérhez, akár a tartalomhoz?
B.B.:
 Architektúrájában eredeti a villa, persze az elválasztó falakat kiszedtük, hiszen anno ez egy lakóháznak épült, nekünk pedig közösségi terekre volt szükségünk. A belső tér modern lesz, megtervezésére az egyik legnagyobb japán építészt, Tadao Andót kértem fel, akire Bono, Damien Hirst vagy Karl Lagerfeld is esküszik. Őt olyan építésznek tartják, aki úgy tudja bezárni a teret, hogy az ember közben szabadnak érzi magát és még alkotni is van kedve. Ez egy nagyon különleges képesség. Itt a legfelső szinten, ahol most is állunk, nagy alakítások már nem lesznek, még azt is el tudom képzelni, hogy félévenként más-más graffitik fogják borítani a betonfalakat. Úgy gondolom, hogy azok az alkotók is, akikre ma büszkék vagyunk – mint Monet, Manet vagy Michelangelo –, a maguk korában kortárs alkotók voltak, így ma nem őket kell másolni, hanem a mai megfelelőjüket megtalálni, inspirálni és támogatni. Erről szól majd ez a ház.

G.C.: A kapu fölé mégsem az lesz kiírva, hogy Szépművészeti Múzeum, hanem alapvetően egy vendéglátó ipari egységként működtök majd.
B.B.:
 Igen, jelenleg sajnos nincs annyi pénzünk, hogy csak művészetpártolással foglalkozzunk, ezért a food&beverage üzletágra alapozunk. Ha valaki tehát betér hozzánk, nem jegyet vált, hanem megvesz egy kávét ötszáz forintért, amiért olyan művészeti élményt kap, hogy később majd rászánja a pénzt és akár idehozza a születésnapját is. Koncepciónk lényege, hogy a művészetek itt találkoznak majd a fogyasztói társadalommal. Az étterem és a borbár kortárs művészeti galériaként üzemel majd, itt kerülnek kiállításra azok a munkák, amelyeket a város inspirál. Nem hiszek a klasszikus múzeumokban, megfigyeltem ugyanis, hogy a közönség bemegy, eltölt fél órát a kiállítási térben, majd a kávézóban még kettőt. Én azt gondolom, inkább tegyünk ki kevesebb alkotást, de a néző töltsön el velük minél több időt, miközben sokkal inkább rögzül a lényeg, mintha csak elsuhannának előtte.

 

G.C.: Az előbb említetted nekem, szeretnétek elérni, hogy egy egyetemista is bátran be merjen ide jönni. Legyünk őszinték, a megcélzott miliőből is adódóan a villa inkább a luxus regiszterében fog mozogni, de legalábbis az átlag középosztály életszínvonalánál magasabban.
B.B.:
 A luxus szó jelentése megváltozott, csak erre még sokan nem jöttek rá. Az igazi luxus lehet egy tábortűz melletti borozás néhány baráttal, vagy egy kisgyermekes anyának az, ha egyszer végre ébresztőóra nélkül kelhet. Azt gondolom, hogy a luxus igazából a minőségi pillanatok összessége, amelynek a villa is teret kíván adni. Olyan emberekkel dolgoztam együtt, akik a luxust nem pénzben vagy különböző materiális eszközökben mérik, hanem az élmény minőségében. Abban viszont egyetértek, hogy ezt nehéz lesz kommunikálni a helyi közeggel. Nekünk nem a „helyszín mindenekfelett” elve a fontos, hanem a „helyszín, forma és tartalom” szentháromsága, hiszen ebből születik a harmónia.

G.C.: Az UNESCO által védett területre építkeztetek. Mennyire volt nehéz együttműködni velük?
B.B.:
 Az UNESCO egy passzívan figyelő szervezet, ahová helyi közösségek jelentkeznek. Így velük közvetlenül nem kellett egyeztetni, viszont egy-egy helyi szakképviselőjükkel igen. Ha egy rövid választ akarsz, igen, nagyon nehéz volt. Az első építési engedély hét év alatt született meg, a nyílófal gombnyomására is másfél évet kellett várnunk. Már rögtön az elején ütköztek az elképzeléseink, ugyanis a hatóság nem akarta, hogy beépítsük a területet, mondván, a vár már csak ilyen, ezen ne változtassunk! Itt még sikerült keresztülvinnünk az akaratunkat, de jött a következő kérdés: milyen is legyen az új épület? Sajnos a huzavona során az eredetileg tervezett üveghomlokzat elvérzett, ellenben sikerült átvinni a nyíló homlokzatot. Én vitatkozom azzal, hogy csakis a múltat lehet megidézni. Minden egyes üres felület, legyen az egy papír vagy telek, a kortárs alkotó terepe. Lehet, hogy a jövő le fogja törölni majd, de ez egy épület esetében akár ötszáz év is lehet. Görög drámát sem nézünk már eredeti felállásban, egy este után megbukna az a színház, amelyik megpróbálná úgy színpadra vinni.

 

G.C.: Kissé közhelyes ugyan a kérdés, de milyen volt sztárdizájnerekkel, világhírű szakemberekkel együtt dolgozni?
B.B.:
 Természetesen fantasztikus élmény. Érdekes volt megtapasztalni, hogy ezek a szaktekintélyek mennyire alázatosak, nagy teherbírásúak és emberközeliek tudnak maradni, akik nem gondolnak magukról túl sokat, helyette pedig igazi, munkaszerető fanatikusok, akikkel rendkívül őszintén lehet beszélgetni. Bennük találtam meg a legnagyobb támogatóimat, akik rengeteg energiát beleadtak, hogy előrehaladjunk, legyen szó Ilse Crawford belsőépítész-dizájnerről, valamint Georgia Fendleyről, a Mulberry vezetőjéről és a Construct London alapító igazgatójáról. Persze nehéz volt eljutni hozzájuk és átütni az ingerküszöbüket, ami kifejezetten Tadao Ando esetében volt nagy szó, hiszen ő nem vállal túl sok munkát.

G.C.: Sok pejoratív hangvételű cikket lehet találni a villáról az interneten, amelyek a késedelmes nyitáson élcelődnek.
B.B.:
 Sajnos ennek az időpontját én sem tudom megmondani. Egyrészt van egy nemzetközi gazdasági klíma, aminek van egy magyar megítélése, és ha ezt a kettőt összeadom, úgy bizony ezeknek a beruházásoknak a banki lehetőségei Budapesten ma a nullával egyenlők. Ez a mostani képlet, a ház befejezéséhez még igen komoly összegek hiányoznak, jelenleg befektetőket keresünk.

See Also

 

 

G.C.: Egyre másra nyílnak a gourmet üzletek és éttermek a városban. Nincs már belőlük így is éppen elég egy ekkora felvevőpiacon, amelyet Ti is megcéloztatok?
B.B.:
 Azt gondolom, hogy a jelenlegi darabszám még csak a jéghegy csúcsát jelenti, egy ekkora városnak ennél sokkal több ilyen jellegű helyre van szüksége. Le a kalappal a többi étteremtulajdonos előtt, akik építik a kultúrát, mert a most zajló kulináris forradalom egyértelműen nekik köszönhető. A villa nem versenyzik velük, hisz nincs még egy ilyen koncepció, a szellemi életnek egy ennyire erős központja a városban, de megkockáztatom, hogy még az országban sem. Jelen pillanatban ez egy félkész állapot, a következő egy-két évben dől el, hogy mi lesz a folytatás. Most ott tartunk, hogy ha valaki felbukkanna és szeretné rezidenciaként használni az épületet, akkor egy új korszak venné kezdetét a villa életében. Magamra nem tulajdonosként tekintek, hanem egy gazdára, akinek a megőrzés a feladata, hiszen ha jobban belegondolunk, hogyan is lehetne birtokolni egy épületet, amely évszázadokkal is túlélhet bennünket.

 

Fotók: Végel Dániel

Írta: Szabó Csaba

© 2020 Gentlemen's Choice. Minden jog fenntartva.

Az oldalt a c o r a l d e s i g n fejleszti.

Vissza a tetejére