Ma is áll mind a hat, még ha a felújítás után a Klauzál téri és a Batthyány téri épületben már szupermarketek is terpeszkednek. A Hold utcai és a Rákóczi téri csarnok félig-meddig megtartotta piaci funkcióját. A Hunyadi téri életveszélyessé vált, reméljük, hogy renoválására hamarosan sor kerül.

A régi idők Pest-Budáján nagy esemény volt egy-egy vásár, sátrak és bódék serege lepte el a város szinte minden nagyobb terét. Lármás sokadalom nyüzsgött a Duna-parton, a Belvárosi templom körül, a Krisztina téren, az Országúton, ahol temérdek áru cserélt gazdát, közelebb hozva egymáshoz az embereket is. Az egyesített, rohamosan fejlődő fővárosban szükségessé vált az – esztétikai és közegész­­­ségügyi szempontból is – elavult, bár hangulatos utcai piacok felszámolása és az egyre növekvő lakosság megváltozott igényeinek kielégítése.

A Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1889-ben ajánlotta a főváros vezetésének a vásárcsarnoki rendszer meghonosítását, hangsúlyozva: „a főváros hirtelen megnövekedése és mesés fejlődése folytán a modern közszükségleteknek egész sorozata állott elő…” Ilyen érett közszükségletté vált immár az élelmezési vásárcsarnokok intézményének meghonosítása, amitől 1-2 millió lelket számláló fővárosunk egészséges és lehetőleg olcsó élelmezése függ”.

Az ügy fontosságát felismerve Budapest Székesfőváros tanácsa éveken át foglalkozott a vásárcsarnoki intézményrendszer létesítésének eszméjével. A hosszas tárgyalások végeredményeképpen, 1892 nyarán nemzetközi tervpályázatot hirdetett egy, a Vámház mögötti ún. Sóháztelken emelendő központi vásárcsarnok épületére. A kilenc beérkezett munkából két párizsi építész, Escande és Gourmez, továbbá Anger, Högner és Preil lipcsei tervezők munkája is az első helyre került. De végül a pályaművek beadói közül a Kamermayer Károly polgármester által vezetett bírálóbizottság Pecz Samu műegyetemi tanárt bízta meg a részletes tervek és a költségvetés elkészítésével. Pecz kiváló alkotásait a középkori stílusok és a téglaburkolat jellegzetességei alapján könnyen felismerhetjük. Az Országos Levéltár, a Városligeti fasor evangélikus temploma, a Szilágyi Dezső téri református templom is az ő nevéhez fűződik. A Gólyavár, a Lágymányosi műegyetem területén lévő könyvtár, műszaki mechanika, mechanika technológia, géplaboratórium és gépház tervezéséért udvari tanácsosi címmel jutalmazták. A nagyszabású vállalkozás egy központi vásárcsarnokot és több, szükség szerint szaporítandó fiók csarnokot foglalt magában. A majdnem teljesen elkészült Nagyvásárcsarnokban pusztító tűz keletkezett, amely komoly károkat okozott, ám a helyreállítás után az épület a korábbinál sokkal biztonságosabb lett. 1897. február 15-én este ünnepélyes keretek között egyszerre nyitott meg valamennyi csarnok. Az esemény fontosságát jelezte, hogy Bánffy Dezső miniszterelnök mondta el a megnyitó beszédet, majd májusban maga a király, Ferenc József is tiszteletét tette. „Az előrelátóbb kofák ki is fakadtak annak idején a veszedelmes újítás ellen, s megjósolták, hogy nem jó vége lesz még ennek. S íme, a jóslat beteljesedett: megszűnt a piac, felállott a vásárcsarnok.” (VasárnapiÚjság, 1897)

Valóban látványosságszámba mentek az egységes jellegű, nyerstégla borítású és díszes külsejű, tágas épületek. Valamennyi csarnok hossztengelyes megoldással épült, elöl-hátul kocsibehajtóval. A széles főhajóból jobbra-balra kereszthajók nyíltak, a Nagycsarnokban például hat tágas utca. A Fővám téri épületen a kor neves iparosai dolgoztak kivitelezőként.

A Nagycsarnok 1928-ban és a főbejárata 1970-ben

Az acélszerkezeteket a Schlick-féle vasöntöde szállította, a színes épületkerámia elemek Zsolnay Vilmos gyárából kerültek ki. A karcsú áthidaló pillérek hatalmas térhatást biztosítottak, amelyet előnyösen továbbnöveltek a tetőn és oldalt elhelyezett tágas ablakfelületek. A hűtőgépek hajtására, a 8 villamos felhúzógép (lift), működtetésére és a villamos világításra a csarnok pincéjében külön géptelepet és kazánházat rendeztek be. Az I. számú csarnok volt a központja az élelmiszer-nagykereskedelemnek, és egyedüli beszerzési lehetősége a többi csarnoknak. A háromszintes központi vásárcsarnok területén a hatalmas földszinti eladótér, karzat, pince és a szintén nagy raktár osztozott. A tejtermék, zöldség-gyümölcs, hal- és húsárusító bodegák mögötti pódiumon történt az akkoriban megszokott árverezés. Mivel a galérián nem lehetett élelmiszert árulni, itt ajándéktárgyakat, háztartási cikkeket, papírárut és virágot kínáltak a vásárlóknak. Az áruellátás tökéletesítése érdekében közvetlen vasúti összeköttetést létesítettek a csarnokhoz: betolták a vagonokat az épületbe, a dunai hajórakományokat, pedig az erre a célra létesített alagúton át szállították a pincébe. Az árufeltöltés csak éjszaka történhetett, a piac minden hétköznap reggel 5–12-ig, délután 4–7-óráig volt nyitva.

A hatóság minden rendelkezésére álló eszközt megpróbált felhasználni, hogy Budapest vásárlóerejét bekényszerítse a csarnokokba. A vásárcsarnokok megnyitásával egyidejűleg megszüntették a belső kerületek köztéri piacait. A hajdani hangoskodó, árukínálgató, vevőcsalogató kofákat kitiltották az épületekből, ezzel egyidejűleg betiltották a járva-kelve árusítást és a házalást is. A kiskereskedői réteg megszilárdítását és összetartozásának megerősítését célozta a névvel és számmal ellátott árusítóhelyek felett elhelyezett cégtábla. Szigorú házirend volt érvényben, a termékekre vonatkozó előírások betartását folyamatosan ellenőrizték, és a bérlőket kötelezték áruhelyeik tisztán és rendben tartására. Érdekes, hogy a bérleti díjakat a termékek szerint állapították meg, a legtöbbet a halasoknak kellett fizetniük a hűtőpultok bérlése miatt. A közellátásban a legnagyobb változást a hatósági közvetítés intézményének megszervezése jelentette. A hatósági közvetítők feladata a vidéki termelő által a központi csarnokba küldött áru mielőbbi értékesítése és a beküldővel való mihamarabbi elszámolás volt. Méltó kiegészítője lett a csarnokrendszernek a harmincas évek elején megnyitott Nagyvásártelep, amely még hatékonyabbá tette a főváros közélelmezését.

A Batthyány (Bomba) téri vásárcsarnok 1910-ben és 1950-ben

A budai oldal számára 1902. áprilisában adták át a VI. számú, Batthyány (Bomba) téri csarnokot. Ez azonban nem lett olyan népszerű, mint a pesti oldalon lévők és kevésen múlott, hogy nem alakították át fedett teniszcsarnokká. Napirendre került a meglévő, bevált csarnokok kibővítése, illetve újak létrehozása, például a Lehel téren, de erre évtizedekig nem került sor – Rajk László építész sokat vitatott „zászlóshajója” 2002 tavaszán horgonyzott le a Lehelen. A második világháborúban a Nagycsarnok több helyen is súlyosan megrongálódott. De legalább ilyen károkat okozott a belső térben, a 60-as években gombamód szaporodó, oda nem illő, összeeszkábált bódéváros. Az épület 1976-ban műemléki védettséget kapott, de állaga folyamatosan romlott, végül 1991-ben bezárták. A gyönyörűen felújított csarnokba 1994-ben költözhettek vissza az árusok, és távozhattak súlyos cekkerekkel és üdvözült mosollyal a vásárlók. Színek, ízek és illatok kavalkádja, folyamatos és bőséges áruválaszték, kézműves boltok és vendéglátóipari létesítmények fogadják a honpolgárt és a turistát egyaránt. „Aki itt nem talál magának kedvére valót, az nincs is ebben a városban” – mondják az itteni árusok. Az elfáradt lábakat és a kiszáradt torkokat a karzati rész valamelyik egységében bátran megpihentethetjük. A gasztronómiai és esztétikai élményt is kínáló épület 1999-ben elnyerte az építészeti szakma legkiemelkedőbb nemzetközi elismerését, a FIABCI Prix d’Excellence díját. Pecz tanár úr száz év után is joggal somolyoghat a bajsza alatt, olyat alkotott, amiért ma is hálás neki az utókor. Gótikus öltözetű bronzszobrát és emlékkútját, amelyet Berán Lajos és Rerrich Béla alkottak, 1929-ben adták át a Fő utca és a Szilágyi Dezső tér sarkán.

Írta: Csontó Sándor

Fotók: a szerző saját gyűjteményéből, Fortepan.hu