Az Aston Martin krónikájának pontosan száz évvel ezelőtt írták meg az első lapját. Azon nagy vonalakban ugyanaz a történet állt, mint akkoriban majd’ minden autógyárén: két lánglelkű mérnök-autóversenyző-üzletember, Lionel Martin és Robert Bamford úgy döntött, saját autót építenek – ami akkoriban kimerült annyiban, hogy az általuk legjobbnak vélt motor a céljaiknak leginkább megfelelő alvázba szerkesztették be. Az első Bamford & Martin modell azonban túlságosan sikeresnek bizonyult, Lionel győzelmet aratott az Aston-hegyi felfutón. Hogy kamatoztassák az alapító hirtelen jött népszerűségét, a márkát a diadal helyszínéről és a pilótáról nevezték át. Ekkor 1913-at írtunk: megszületett az Aston Martin. 

Soha nem fogjuk megtudni, mi történt volna, ha másként alakul a világtörténelem. Így viszont 1915-ben mindkét cégalapító bevonult, az üzemet pedig gépestül-épületestül eladták. 

1920-ban, amikor Bamford és Martin a semmiből újrateremtették a márkát, már senki nem emlékezett a nyolc évvel korábbi győzelemre, a név azonban megmaradt. Talán ezért is távozott még abban az évben Bamford a vállalattól. Döntése kezdetben hibásnak tűnhetett: a következő négy évben sebességi világcsúcsokat döntöttek, hosszú távú versenyeket nyertek meg autóik, amelyek nevét immár nem csak a szigetországban, de a kontinensen is megismerték.

1924-ben azonban fordult a kocka, a cég befektetője csődbe ment, és a márkát is magával rántotta a porba. Egy félresikerült feltámasztási kísérlet után Lionel Martin is távozott a vállalattól, amelyet egy befektetői csoport vett át, vezetését pedig két motorkonstruktőrre, Bill Renwickre és Bert Bertellire bízták, a karosszériákat utóbbi fivére tervezte és építette. Újabb fényes évek és jelentős sportsikerek következtek, ám ezek nem hozták a várt anyagi ereddményeket. A cég 1936-ban úgy döntött, szakít a motorsporttal, ám a stratégiaváltás későn érkezett: a második világháborúban a hadiipar bedarálta az üzemet.

Alighogy elhalt a csatazaj, az Aston Martin motorja újra dübörögni kezdett. Egy mezőgazdasági gépeket gyártó iparmágnás, Sir David Brown vásárolta meg, egy akkor még független márkával, a csodálatos motorjairól híres Lagondával egyetemben. A két márkát gyakorlatilag egybeolvasztották, ám hogy sértődés ne essék, a mérnökök közös erőfeszítéseiből született modelleket vadonatúj típusjelzéssel dobták piacra. Így született meg a befektető monogrammját viselő, az autóipar legismertebb és leghosszabban fennáló típuscsaládjai közé tartozó DB széria.

Ahogy tíz évvel később egy olasz traktorgyárosnak, Ferruccio Lamborghininek sikerült maradandót alkotnia a szupersportkocsik piacán, úgy emelkedtek a David Brown fémjelezte modellek a kor legkívánatosabb brit sportautói közé. Brown ugyanis tisztában volt azzal, hogy a világégés után csak kétféle járműtípusnak: a vagyonukat megőrző felső tízezer igényeit kiszolgáló, drága modelleknek, és a minimalista népautóknak lesz létjogosultsága. Elődei döntését felülbírálva ismét a versenyzés felé fordult, és az első éveket egy háború előtti prototípus átalakításával átvészelve felkészült a nagy áttörésre.

Az 1950-ben piacra lépő DB2-t bemutatásakor őrjöngő tömegek fogadták, miután a modell prototípusa egy évvel korábban remekül helyt állt a Le Mans-i 24 órás versenyen. David Brown igazi marketing zseniként azonban türelemre intette vásárlóit: addig nem kezdte meg az utcai modellek kiszálíltását, amíg le nem gyártotta a következő 24 órásra szánt példányokat. Ezek aztán első és második helyen haladták át a a Le Mans-i célvonalon – az újkori Aston Martin saját jogán vált egy csapásra legendává.

 Aston Martin DB2

Nem csak a márka későbbi sportsikereit alapozta meg a DB2, hanem arculatát is: a jellegzetes hűtőmaszk a mai napig elmaradhatatlan, meghatározó stíluseleme a márkának. Ez már a háború előtti Aston Martin Atom tanulmányautó alapjaira épített, később DB1-ként emlegetett kényszer-modellen megjelent: a húszas években bevett, álló téglalap alakú hűtőt műszaki és esztétikai okokból két kisebb nyílással egészítették ki. A maszk három elemét fokozatosan, az évek során fogták közös keretbe, és mire 1957-ben színre lépett a DB3, már kikristályosodva hirdette a márkát. Az ikonikus formát még a hagyományokat zsigerből tagadó nyolcvanas években sem vetette el teljesen a márka: noha a felületes szemlélő számára egyszerű, fekvő hasábnak tűnhetnek a kor modelljeinek orrkivágásai, közelről megnézve feltűnnek az ősök előtt tisztelgő, jelképessé zsugorított törésvonalak.

Akármilyen kiváló műszaki tartalommal ruházták is fel David Brown emberei az Aston Martin korabeli modelljeit, a márkát mégsem a sportsikerek, hanem egy filmszerep emelte az autóipar halhatatlanjai közé. Az 1963-as DB5 valójában csak az elődmodell ráncfelvarrásának volt tekinthető – de micsoda ráncfelvarrás! Az olasz formatervezők által megálmodott, meseszép kupé – majd később kabrió és shooting brake, azaz kétajtós kombi – minden idők legsármosabb filmhősének, James Bondnak az oldalán vált világszerte híressé. A 007-es széria legelső emlékezetes autójaként a DB5 fél tucat további epizódban is visszatért, így bár őfelsége titkosügynöke hosszú pályafutása során a legkülönfélébb nemzetiségű, gyártmányú és típusú autóval üldözte ellenségeit, ezek egyike sem mérhető a DB5-öshöz – amiben persze nyilván az is közejátszik, hogy legelső szereplésekor Sir Thomas Sean Connery, az ezred­fordulón a XX. század legszexisebb férfijának megválasztott skót színész mosolygott volánja mögül.

  Aston Martin DB5 – James Bond

 Még James Bond sem menthette meg azonban David Brown birodalmát az összeomlástól. A hetvenes évek többszöri tulajdonosváltással és a fél évszázaddal korábbira kísértetiesen emlékeztető, sikerekkel pettyezett, ám végső soron kudarcba fulladó talpra állítási kísérletekkel zajlott.

Victor Gauntlett olajiparban szerzett vagyona, valamint karizmatikus, magával ragadó vezetői adottsága kellett ahhoz, hogy az Aston Martin pályája ismét felfelé íveljen. Gauntlett korábbi kapcsolatait kiaknázva megvetette a lábát az arab olajsejkek félelmetes üzemben növekvő piacán, a walesi hercegtől pedig udvari beszállítói levelet kapott. A márka modernizálása mellett egy patinás, de az Aston Martintól független márkanév alatt más autógyártóknak segített a modellfejlesztésben, és néhány viharos és nehéz év után stabilizálta a márkát. Ebben újfent szerephez jutott James Bond, akit ekkor már Timothy Dalton játszott, Gauntlett saját tulajdonú V8 Vantage-jával párban.

Aston Martin Rapide S 20

Az Aston Martinnak jó esélye volt arra, hogy minden korábbinál nagyobbra növekedjen – az egész csupán pénz kérdése volt. Ekkor került a képbe a Ford európai ágazata, amely prémium termékkínálatát szerette volna bővíteni. Miután a Le Mans-i versenykiírások módosítása kihúzta a talajt az Aston Martin alól, a Ford teljes egészében átvette a márka irányítását. Közel húsz éven át gyarapodott német-amerikai vezetés alatt az Aston Martin. A korábbi manufakturális építést modern sorozatgyártás váltotta fel, a darabszámok és ezzel együtt az eladások is soha nem látott magasságokba emelkedtek. A márka 2003-ban visszatért a motorsport világába.

A tömeggyártó számára azonban terhesnek bizonyult az elitmárka gondozása, és az Aston Martin is megsínylette a kapcsolatot. A márka 2006-ban került jelenlegi, amerikai és kuwaiti tulajdonosaihoz. Működése azóta sem mentes a zökkenőktől, de az új modellek, sőt modellkoncepciók bevezetése – a Rapide sportszedán, a One-77 hipesportkocsi vagy a kínálatból a közelmúltban törölt Cygnet városi törpe –, az immár kiszámítható sportsikerek és a távol-keleti, mindenekelőtt a kínai piac patinás gyártók iránti, csillapíthatatlan éhsége egyelőre  biztosítani látszik a jövőt. Ha sikerülne rábeszélniük James Bondot, hogy hosszas vargabetűk után visszataláljon a gaydoni üzem gyártmányaihoz, tökéletesen kerek volna a történet.

Írta: Svékus Gergely

Fotó: Aston Martin/Press