Széchenyi István (1791–1860) gróf nem csupán a legnagyobb magyar, a reformkor motorja, de hippológus, azaz lószakértő is volt. Tudását a katonaságnál, nagycenki ménesében és az Angliában szerzett tapasztalataival alapozta meg, szakértelmét az 1828-ban megjelent Lovakrul című korszakalkotó munkájában foglalta össze. Néhány évvel korábban már megszerkesztette az első magyar nyelvű versenyszabályzatot is, Projektum a Magyarországon felállítandó Lovas-pályázás Törvényeinek címmel. A Hunyady József gróf által szervezett Keszi-síkságon tartott korai lóversenyeknél „már meg van állapítva a teher, a táv, mérődik az idő”, de nem a nyeremény, hanem a lovak kiválasztása, minőségük megállapítása volt a lényeg. A császár ekkortájt azonban még nem engedélyezte a lóversenyek hivatalos magyarországi megrendezését. Az első pesti futtatás színteréül a mai Üllői út és Soroksári út közötti részt (ma nagyjából István kórház mögött) jelölték ki, az első versenynap megtartására 1827. június 6-án került sor.

A nevezetes futamban összesen huszonkét paripa mérte össze erejét – Széchenyi szürke lova, Gawing nyert – a két angol mérföld hosszúságú pályán, melyen egy száz dukát értékű serleg volt a tét. A korszak fontos mérföldkövének bizonyult 1829-ben a Gyepkönyv megjelenése, ami az országos törzskönyv alapja lett. 1836-ban megalapították a Magyar Kancadíjat, s még ebben az évben sor került az ezer aranyas Károlyi tétverseny megrendezésére is. A korszak kiváló lovasa, Sándor Móric gróf – vagy ahogy nevezték, az „ördöglovas” – életveszélyes produkcióival hívta fel magára a figyelmet: átkelés a jégtáblákon a zajló Dunán, lépcsőjárás a Budai Várból, ugratás a zsúfolt utcán, kőfalon vagy épp hintón át.

Urak sportja

Kezdetben csupán egy maroknyi elit, a nagyurak exkluzív passziója volt a futtatás. Pénzük, hatalmuk, rangjuk, befolyásuk, azaz társadalmi pozíciójuk tette lehetővé az arisztokraták számára, hogy ezzel foglalkozzanak. A magyar lósport Széchenyi és „baráti köre” – Wesselényi Miklós, Orczy Lőrinc, Heinrich János, Waldstein János, Esterházy Károly, Károlyi György – társadalmi és kulturális beágyazottságának, anyagi ráfordításaiknak és beruházásaiknak köszönhetően jött létre. Ahogy a lóversenyzéshez szükséges szaktudást, eszközöket, intézményi infrastruktúrát is ők honosítják meg, és finanszírozták kezdetben Magyarországon, úgy a hazai evezőssport megszületésénél is ők bábáskodtak. A Bach korszak hatalmi önkényében görnyedő magyar közönség a szélesebb néprétegek számára nem volt elérhető. A lótartás és az ezzel gyakorlatilag együtt járó lótenyésztés viszonylag drága mulatság ma is, hiszen az állat vételára mellett a tartásához szükséges állandó költségekkel is számolni kell. A lovat folyamatosan gondozni, etetni kell, melyhez nem csupán szakértelem, hanem infrastruktúra és megfelelő személyzet is szükségeltetik. A ló gazdasági haszna a lóversenyből, a megtett tétekből befolyó összegből, s a tudatos lótenyésztési törekvések szerint eladott lovak árából származik. A hazai lótenyésztés helyzetét tovább rontotta, hogy az arisztokrácia külföldről szerezte be a minőségi lovakat. 

Luxuslovak

Az 1869 és 1914 közé eső időszakot a magyar telivértenyésztés és lóversenyzés aranykoraként tartjuk számon. A Magyar Jockey Club versenyszabályai azonosak voltak az osztrák szabályokkal, de a „versenyügyi dualizmusban” a magyar rész nagyobb súllyal bírt. A nemzeti önérzet terelte rá a figyelmet a nemzeti lóversenyzésre, ami az urak szórakozásából kezdett közös ügy lenni, s egyre nagyobb közönséget vonzott a versenytérre. A lóversenyeken a totális fogadási rendszer (totalizatőr) 1871–72-es bevezetése után óriási mértékben megnőtt a fogadási kedv. 1876-ban Baltazzi Arisztid Kisbér (Buccaneer és Mineral utóda) nevű angol telivér ménje megnyerte az epsomi derbit és a párizsi nagydíjat, a világsajtó a magyar ló dicsőségével volt tele, dagadtak a honfiúi keblek. Kincsem (szülei Cambuscan és Waternymph), a verhetetlen, a legyőzhetetlen „csodakanca” 1874-ben látta meg a napvilágot Tápiószentmártonon, gróf Blaskovich Ernő birtokán. Pályafutása során ötvennégy versenyen indult és valamennyit megnyerte, közte hat ritkaságszámba menő külföldi nagydíjat. A karcsú, sárga kanca, a zöld gyep primadonnája a telivér tenyésztés történetének legendás alakja. Teljesítménye, amit azóta sem ért el a világ egyetlen versenylova sem, nemcsak tulajdonosának, hanem az egész magyar állattenyésztésnek szerzett hírnevet, megbecsülést szerte a világon.

A ménesben is beváltotta a reményeket, jeles ivadékai – Ollyan nincs, Budagyöngye, Talpra magyar, Kincs, Miczi, Aranyvirág, Csókosasszony, Napfény – sem hoztak rá szégyent. A Magyar Lovaregylet elnöke, Batthyány Elemér zsenialitásának köszönhetően az 1880-as években a Szent István díj köré csoportosított versenysorozat lehetőséget biztosított a versenyzőknek a III. osztálytól az I. osztály élvonaláig, egy 30.000 forintos díj megnyerésére. Ez a korszak adta egyúttal a legnagyobb tenyésztőket, Festetics Taszilót (nomen est omen), valamint Wenckheim Dénes, Dréher Jenő, Baghy Gyula, Jankovich Gyula, Szemere Miklós, Csekonics Gyula, Pejacsevich Albert urakat. A kitűnő versenyeredményeket elért mének, mint például Buccaneer, Verneuil, Cambuscan, Bend Or, Bona Vista és Fenék ivadékaik útján az országos lótenyésztésbe is eljuttatták jó tulajdonságaikat. A korszak három legjelentősebb trénere Francis Cavaliero, Thomas Benson és Robert Hesp, Kincsem idomárja és minden idők egyik legnagyobb magyar zsokéja, Janek Géza. Az elvesztett I. világháború, a leszűkített országhatárok és a gazdasági pangás véget vetett a magyar telivértenyésztés és versenysport aranykorszakának.